Abstract:
Richter Aladár a kolozsvári, de talán az egész dualizmus kori magyar egyetemi oktatás legellentmondásosabb egyénisége. Iskolás korától kezdve a növényekért rajong. Egyetemi diplomája megszerzése után a korabeli állami ösztöndíj-rendszernek köszönhetően Európa szinte valamennyi számottevő botanikai központját bejárja, külföldön képezi magát. Itthon pár évi középiskolai tanárkodás után nagyon fi atalon, mindössze 32 évesen egyetemi tanszékhez, intézetigazgatói besoroláshoz jut. Csodával határos módon kifejleszti intézetét. Múzeumot és laboratóriumokat teremt. Diákjaival szemben – talán túlzottan is – igényes. Egy tehetséges botanikus nemzedéket indít el a pályán. Mikor belátja, hogy a régi botanikus kert már nem fejleszthető tovább, kiharcolja egy új, gyönyörű helyen fekvő, tágas terület megvételét fűvészkert céljaira. Berendezésére már nem jut ideje.
Ez a felfelé ívelő pálya, melyet a szakegyesületek és az Akadémia is elismernek, oda vezet, hogy az 1910-es évekre elveszti józan ítélőképességét. Ahogy mondják: fejébe száll a dicsőség. Nem tesz illő különbséget az állami, egyesületi és saját vagyona között. Beosztottjait gyötri, személyes szolgálatára használja. Zavaros pénzügyi elszámolásai már a csalás gyanújába keverik. Végül egyik sarokba szorított tanársegéde elindítja az ellene irányuló vádak lavináját, amelyek szinte mind beigazolódnak. A kollégák, az egyetem, a minisztérium igyekszik felmenteni a vádak többsége alól. Végül csak a nyugdíjazás nyújt számára menekvést. Ez pedig pályája derékba törését jelenti. Utóbb önmaga rehabilitációjára tett kísérletei kudarcba fulladnak. Mondhatni élete végéig megbélyegzetté válik. Csak évekkel halála után kezdik ismét felismerni és emlegetni érdemeit.
